Együtt jártak már több mint egy éve, boldogan sétáltak mindig kéz a kézbe. Örültek egymásnak csak egymásért voltak, amiért a szüleik eleinte szóltak, de aztán beletörődtek, hisz nem tudták egymástól eltiltani őket. Hosszú országúton el s visszacikáztak, ott csak ketten voltak egymásra vigyáztak. Egyetlen kérése volt csak a fiúnak; nálanélkül soha ne induljon útnak. Két motoros útja soha el nem vált, bánatuk, ha volt is az úton tovaszállt, a látóhatár szélén ha két motoros megjelent, ezt leírni nem lehet ezt érezni kell. Fekete bőrkesztyű, fekete szkafander, fekete bornadrág s nem egyszerű farmer, fekete csizmában, nyakukban kendővel szálltak versenybe a száguldó felhőkkel... Ők is mint más szerelmesek, sokat veszekedtek, de csak addig tartott aztán kibékültek. Ám egy napon minden másképp történt, nem tartották be a jól bevált törvényt, távozás előtt a búcsú elmaradt, s mindez egy álom, egy félreértés miatt. Hosszú napokig nem is látták egymást, a szülők már azt hitték, mindkettőnek van más, de őket kínozta egy titkos sejtelem, az egymás iránt érzett még mindig forró szerelem. Hihetetlen lassúsággal teltek el a hetek, és még nem békéltek meg a megsebzett szívek. Mindkettő bánkódott mindkettő, szenvedett, kínosan teltek a napok, éjjelek. Egyre csak azon törték a fejüket; a békülés útja vajon melyik lehet. Egy csillagtalan, borús éjszakán elhatározásra jutott a lány. Tudta, hogy egyedül mit sem ér az élet, s hogy barátjától bármikor bocsánatot kérhet. Megszilárdult fejében a hirtelen gondolat nem is töprengett oly sokat. Hirtelen gyorsasággal be is öltözködött, szájára szokás szerint fekete kendőt kötött. Barna hosszú haját most is fölcsavarta, hogy lány volt a ruhába ki gondolta volna. Eszébe sem jutott, hogy megvárja a reggelt, felrakta fejére a fekete szkafandert, lent az udvaron felült a motorra, s csak akkor jutott eszébe, amikor berúgta, volt egy kérése régen a fiúnak, „nálanélkül soha ne induljon útnak”. Keze ekkor rátalált egy féltve őrzött képre, elővette, megcsókolta s fölnézett az égre. Érezte, ha most el nem indul szíve nyomában, meghasad. Hogy mi járt ekkor a fejében, örökre titok marad. Szemeiben ekkor már könnyek égtek. Még egyszer, jól megnézte a képet, s visszatette a bőrkabát mögé. Gázt adott, ugratott, s mire az utcájukból kiért, már csak a motorjának s az álmainak élt. Egész úton arra gondol, mi lesz, ha majd odaér, több volt neki szerelme, mint koldusnak a friss kenyér. Gondolatai már messze jártak, csak nézte az utat, és nem vette észre, hogy mindjárt odaér a felbontott részre. Az utolsó pillanatban egy nagyot fékezett, de a sebességtől oly gyorsan megválni nem lehet. Utolsó percében is az járt a fejében, hogy nem nézhet többé a fiú szemébe, meg sem ölelheti, kezét nem foghatja, ezután már többé meg sem csókolhatja. Fájdalmait leküzdve csendesen suttogott a halál küszöbén, a fiútól búcsúzott: ” Ne haragudj rám, hogy elmegyek, de ígérem ezután is mindig veled leszek. Légy boldog akkor én is az leszek, ne feledd el azt, hogy csak téged szeretlek” Egyetlen vércsík volt, ami a szkafander alól a szájából kibuggyant, s az arcán végigfutott. Ott feküdt az úton fekete ruhában a motor közelében a holdfény árnyékában. Pontosan egy éve ennek az éjszakának, a fiú eleget tesz becsület szavának, megfogadta ugyanis, még ott zokogva, hogy életében már csak egyszer ül motorra. A megbeszélt időben megjött a négy haver, a fején ekkor már fenn volt a szkafander. Lent az udvaron felült a motorra, gyászos tervét gyorsan újból átgondolta. Gázt adott, ugratott, s mire az országútra kiért, már csak a motorjának és az álmainak élt. A temető ott volt az országút végén a sír amit keresett, a temető mélyén, a sírhoz érve leroskadt eléje, húsz szál piros rózsát tett a fejfa tövébe. A szalagot eligazította melyre nagy piros betűkkel az volt írva: „NEM TUDOK ÉLNI NÉLKÜLED”. A régi emlékek újra felkavarták, a szívét nyugodni egy percig sem hagyták. Visszament a motorhoz a jó öreg baráthoz, de mintha szívét kötötte volna a fejfához. Majd kis habozás után felült a motorra, a barátai követték ott részvéttel sorba. A hegyi szerpentin volt a tiszteletkör vége, az állandó útvonal régi szép emléke. A fiú arra gondolt, mennyit motoroztak, hosszú hónapokig mily boldogok voltak. De ő itthagyta, nincs többé, s már nem érdekli semmi, csak egyetlen gondolat; ”utána menni”. Könnyes szemekkel a kormányt markolta, s cseppet sem figyelt a kijelölt útra. Egy hatalmas kanyart egyenesen véve, nagyot ugratott a tátongó mélységbe. Ekkor már este volt, a csillagok ragyogtak, lent a mélységben a vén fák suttogtak. Ott feküdt a fiú fekete ruhában a motor közelében a vén fák árnyékában.

Oldal: Szomorú történetek
Sziasztok! Itt a webkellékek világa! - © 2008 - 2024 - webkellek.hupont.hu

A HuPont.hu az ingyen weblap készítés központja, és talán a legjobb. Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat